Egészen biztosan nem tudunk mindent lenyelni.

Nem mintha szeretnénk, mert ugye akkor minek ízlés, gondolat s egyéb úri miegymások. Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy a szervezetünkbe engedés egyik alapfeltétele az akadálytalanság megteremtése gyomornak nevezett gyűjtőládánk, valamint az ajkak által jelképezett kapu között. Jellemzően nem válogatunk túl nagy „finnyával” a betevők között, egy jól sikerült kockacukor bír akkora élvezeti értékkel, mint egy szó szerint kimondhatatlan, ámde elegáns francia sütemény, mely nem más, mint cukor, cukor, és némi cukros máz. Ja, még némi cukorral megszórva.

Aztán egy szép napon beüt a krach, és a torkunk mélyén valami megnő. Nőhetne máshol is, mondjuk a szomszéd torkában, vagy akár a buszon az auránkban álló, érezhetően felrobbanás előtt álló kései húszas fiatalember szemüvege mögött bárhol, csak rajta, akár a feje búbján – de mi emberségesek vagyunk, ilyet még csak nem is gondolunk. Túl gyakran legalábbis biztos nem. Na jó, ma már többet nem!

Szóval azt vesszük észre, hogy nyelni kicsit fáj. Majd nagyon. Majd nem szeretnénk nyelni, csak azt sajnos muszáj. Olvastam valahol, hogy egyszer valaki megpróbált nem nyelni egy álló hétig. A második percben feladta, és bukott a világcsúcs, oda lett hírnév, pajkos színésznők imádata, sportkocsik, nyaraló és hajbeültetés. A stáb még aznap összepakolt, megköszönték a bajnok-aspiráns nejének a finom pitét, tettek is el belőle udvarias köhintések közepette, és huss. Ja, valaki a kutya vizes tálját is magával vitte, pedig kis eséllyel hívták az ő kutyáját is Kisteleki Sámuelnek.

Fent említett krach nálam 17 éves koromban ütött be. Azt mondta az orvos, hogy mandulagyulladás. Elsőre nem értettem, mitől gyullad be egy mandula, mert ettem már olyat, de se nem volt kerozin szaga, se nem láttam a maghasadás minimális jelét sem rajta. Kaptam is egy átlagember számára nehezen kimondható gyógyszert, el is múlt a fájdalom, úgy 2 hónapig. Majd megint, majd újabb orvos, aki ugyanazt a nyelvtörőpyrint adta mint elődje, mondjuk annyival volt több, hogy mikor kezembe nyomta a receptet, kacsintott egyet, éreztetvén, hogy amúgy ő egy álcázott szuperhős, akinek ez nem csak, hogy rutin-, hanem már-már megalázóan egyszerű feladat, de a haza ifjúságáért még ezt is megteszi. A nem túl váratlan 2 hónap eltelte után ismét orvos, kacsintás, recept, madártej, és ez így ment 2 évig. Könnyen kiszámolható, ez 12 alkalom, mikor számomra érthetetlen módon, szálkás fagyi pálcikával nyomják le az ember nyelvét, hogy belássanak. Jó, értem, rozsdás szöggel nyilván nagyobbat szólna a mutatvány, közegészségügyileg ugyanakkor azért jogos kérdéseket is felvetne.

Szóval ment ez a furcsa ismerkedős játék orvosok, a manduláim és köztem, míg szülői nyomásra –kiveszem én metszőollóval, minek ide ez az itt fáj, ott fáj úri passzió-, befeküdtem egy kórházba. Minőségi sorom volt, háromágyas, modern szobába kerültem. Az akkor még teljesen szimpatikus lakótársaim, akik barátok voltak (!), valamilyen megmagyarázhatatlan okból a két szélső ágyat foglalták el. Maradt a középső. Olyan érzésem volt, mintha én lennék a műrepülő alakzat vezető gépe, de mint később kiderült, nem igazán ez volt a megfelelő jelző.

Miután délelőtt fektettek be vérvétel, és egyebek miatt, az ebédet már ott fogyaszthattam el. Egy szimpatikus és sokszínű, háromfős asztaltársasághoz ültettek le negyedikként. Sült csirke farhátat kaptam –értsd: sok csonton csak sejthető vastagságú hús, azbesztté égett bőrrel-, és rizst. Valami speciális, nagyon távol keleti rizs lehetett, mert egy szem leesett a metlakira, és beleállt, mint eldobott gerely az óvatlanul bóklászó sportbíróba az Olimpián. A három úriember konkrétan úgy nézett rám, mint akinek nem egy, hanem rögtön három halált kívánnak, de legalább lassút. Tányérjukon krumplipüré volt, valamilyen gyümölcsről elnevezett olvadt hógolyóval. Nem beszélgettünk sokat, az én pajkosan vidám jó étvágyat felkiáltásomra három „mpfh!” érkezett válaszul, tudtam, nem velük és nem itt fogom megérteni a relativitáselmélet számomra még ködös részleteit. 

Miután túléltem ezt a szürreális étkezést, befeküdtem az ágyamba. Kétoldalt a barátokkal. Bejött egy ápolónő, és kedves mosollyal elmondta mi fog történni holnap reggel, majd hozzátette, a legjobb szobába kerültem. Ez volt az a pillanat, mikor életemben először értettem meg Sanyibá mondatát, aki az 544. sz, presszóból kisétálva mindig azt kiabálta: „Egy nő csak akkor lesz nő igazán, ha az ördögöt már vasvellára tűzte – és mindnek sikerül is!!”. Hogy miért? Leírom itt alant a beszélgetést, mely Klára nővér ágyam végébe történt leülését követő első percétől kezdve bontakozott ki közte, a két barát és köztem. Ja, nem említettem még, a két úriember, Áron és Ábel, erdélyi favágók voltak –de tényleg-, akik, mint szintén később megtudtam, most egy kábelgyárban dolgoznak, és egy kompresszor felrobbanása okozott mindkettejüknek fülsérülést. Ábelnek a bal, Áronnak a jobb oldali hallása ment el pihenni huzamosabb időre, itt pedig azért vannak, mert a kórházban állítólag praktizál egy orvos, aki tudja, hol kell keresni a két szabadságon lévő hallást. El is kezdte keresni őket, mert az érintettek fülein hatalmas kötés, rögzítésként pedig fehér neccharisnya volt a fejük köré tekerve, felül a kötelezően égnek álló hajfürtökkel. Esetleg fontos lehet tudni még, hogy Ábel feküdt a bal, Áron pedig jobb oldalamon. Igen. Jól értik.

Ábel: - Klárika, de csinos ma, Gyuri bácsinak is tetszett?

Klári:- Ábel, hányszor mondjam, semmi közöm Korda Györgyhöz, és tegye meg, hogy nem üvölt!

Áron:- Klárika, hogy van Gyuri bácsi? Tudja, a Korda, aki ha kell, hangosan mondja! Heheheeee…

Klári:- Áron, hallotta Ábelt? Ugyanezt kérdezte!

Áron: - Ábel!

Ábel: - Áron!!!

Áron: - Te ismered a Kordát?

Ábel: - Milyen lámpát, te szerencsétlen?! Nem kapcsolom be, süt a Nap!

Áron: - Nem lámpa! Korda, te medveszökevény!!!

Ábel: - Köszvény?!? Áron, te mit vettél be, a sárgát??

Áron: - Ábel, az Istenit, fordulj már hasra!!!

Ábel: - Ezt hallottam! Fordulj te!!!

Klári: - Uraim, uraim, egy pillanatra álljunk meg! Az új szomszédjukat reggel műtik, ma ugye nem éjjel egy óra körül határoznak úgy, hogy ki tud többet idézni a Bibliából-t játszanak?!

Én: - Nővér, kérem, megölne?

Klárika megpaskolta az arcom, és kiment. Így a fél délután azzal telt, hogy Áron és Ábel ellentétes oldalai között sétálgattam, felvillantva előttük egy ágycsere mámoros örömét, de mindhiába. Ábel félt a magasságtól, tehát az ablak melletti ágy lehetősége a ködbe veszett, ezzel együtt a jobb oldal diszkrét bája is, melyet totális lelki nyugalom kísért volna. Egy mámoros pillanatban, közel érezvén a sikert, még fel is rajzoltam nekik vektorokkal egy lapra, a kimondott szó hogyan jut el bármelyikük szájából a másik egészséges fülébe megfelelő fekvésrend esetén, de ekkor megmerevedtek és közölték, utoljára ilyet akkor láttak, mikor a kábelgyárban az év végi jutalom ki nem fizetését magyarázta nekik egy dohányszagú öltönyös ember Bukarestből. Azóta ők ebben nem hisznek. Úgy döntöttem, pillangókkal nem szemléltetem, akkor inkább a halláskárosodás.

Eljött a reggel. Kint köd, hideg, bent jó meleg és nyers rettegés. A műtétet elvégző 50-es sármőr főorvos bejött, megnézte a kórlapom az ágy végén, és közölte, hogy „hm”. Nyilván arra célzott, hogy előző nap vettem be az utolsó gyógyszerem, és hát így nem szoktak műteni, de nálam hiába a várakozás, sosem múlna el a gyulladás. Kockázatos, de a rutin mindent megold, és jött egy újabb kacsintás. Esküszöm, meg fogom próbálni a boltban a kasszánál fizetés helyett. Mire végig gondoltam ezt, már ki is ment, visszaszólva, hogy jönnek a légiutaskísérő kisasszonyok, és eligazítanak. Remek, gondoltam, zuhanunk az biztos. Hát nem így történt.

Klára egyik társa, akinek nevét máig nem tudom, behozott nekem egy ágyneműt. Azt mondta vegyem fel. Volt két ujja, könyökömig sem ért el, de legalább egyik oldala nyitott volt. Először fordítva vettem fel, mire egy „nem urológiai célú lesz a beavatkozás” mondattal sikeresen éreztette velem: ellenkezőleg kell magamra ölteni az utolsó út szemérmetlenül puritán öltönyét. Megfordítottam, és örömmel konstatáltam: van rajta gomb! Igaz ugyan, hogy mindössze egyetlen egy, az viszont legalább a kulcscsontom magasságában, de én akkor ennek is örültem. Bekísért a főorvos rendelőjébe, ahol Dr. Sárm és Magabiztosság annyit mondott: nyissam ki nagyra a szám, ad érzéstelenítőt. Meg is tette, egy fura, hosszú, elhajló és vékony csővel. Azt mondta, ne nyeljek most. Kérdeztem meddig, erre mosolyogva annyit mondott: délig. A pontos idő ekkor 07.56.

Hoztak egy tolókocsit, kérték, üljek le benne. Amolyan konferencián ülős lábkeresztbe tétellel próbálkoztam, ellensúlyozva az egyetlen árva gomb kínálta takarást, de közölték, én viszem le az aznapi friss műtős ruhákat. Ezért ezeket az ölembe rakták. Kérték, támasszam meg felül az állammal, mert Gabó, az ifjú beteghordó a sebesség megszállottja, és kanyarokban dől a textil. Is. Ezért széttett lábakkal, oldalra lógó hálóinggel, ölemben fél méter magas zöld ruha stóccal, melynek tetején az előre nyújtott fejem volt, a sebességtől kikerekedett szemeimmel együtt száguldottunk a műtő felé, mely érzésre félnapi járásra volt a rajtvonaltól. Kétszer lassítottunk csak, mikor liftbe kellett szállni. Az elsőben egyedül voltunk, a másodiknál azonban hallásvizsgálatra hoztak egy óvodás csoportot. Engem betoltak a sarokba, de Gabó ennél sokkal érzékenyebb volt szociálisan, és hát, valljuk be volt humora is, ezért megfordított. A ruhák felett én 6-7 gyermek fejének felső részét láttam csak, abból is a hajukat, és az alatta lévő, felém, de nem a szemembe irányuló kikerekedett tekintetüket. Úgy vélem, nem ezt az élményt várták az orvostudománytól. Kételkedem, hogy többen közülük orvosok lettek volna az óta, de abban biztos vagyok, preferálják a földszintes épületeket.

Megérkeztünk a műtőbe. Tegnap esti film, székrekedés és kuplungcsere. Ezek voltak a témák, majd jöttem én. Készségesen beültettek egy székbe, letakartak egy általam biztosított zöld kendővel, és megkértek, fogjak egy vese alakú tálat a kezemmel, a takaráson keresztül. Kérdeztem minek, erre lehengerlő mosollyal azt válaszolta a műtősnő, hogy abba köpöm majd a mandulám. Ekkor azt éreztem, jobb lenne talán máshol lenni. Kazánt fűteni, vagy vakargatni az ördög fülét, sőt, még Rózsa György is felhívhat, mindegy is, de ez itt nekem nem jó. Kérdeztem, mennyi idő, mondták, úgy 10-15 perc. Ekkor felnéztem, és a falon megláttam azt a gigantikus órát, melyet egy hamisíthatatlan angolszász humorral megáldott kolléga tehetett ki. Nem volt az a dioptria + vagy – oldalon, vagy akár háborús sérülés, mely megakadályozott volna bárkit is, hogy ne lássa és hallja a másodpercmutató minden mozdulatát és zörejét. Próbálják ki otthon. Tényleg. Lassan fog elmúlni. Főleg, ha 1-3 ember közben az szájukban turkál. És nem csak turkál, talál is.

A végén megkérdeztem, hogy elvihetem-e őket haza emlékbe, mégiscsak testem s vérem, s mondták, hogy nem. Később tudatosult bennem csak, hogy miután nem bírtam nem nyelni délig, így mindenem elzsibbadt a lenyelt érzéstelenítőtől, ezért előbbi kérdésem kívülről így hangozhatott: „hmpfffhhhhhhh ggg?”. De ők értették. Érdekes.

Visszakísértek egy szobába, ahol várakozott 3-4 kisemberke, ők is ugyanarra a műtétre, mint én. A műtős, aki kihozott, szolt a gyerekeknek, hogy „Nézzétek, a bácsi túl van rajta”… Ezt én igyekeztem alátámasztani azzal, hogy a két kezemet egymásba szorítva, győztes bajnokként felemelem őket, és mosolygok rájuk.

Jótékony s bátorító szándékom azonban ott bukott el, hogy nem számoltam az érzéstelenítővel.

Jómagam azt éreztem, hogy egy dalia hős a felhőkből kilépve, napsugarakkal a vállán, kezeit összekulcsolva és magasba emelve fennen hirdeti a biztonság erejét, azt mondva megnyugtató hangon: „Minden rendben, nem is fáj!”. A gyermekek ezzel szemben egy zöldbe öltözött, maszkot viselő ember által támogatott torzót láttak elmenni mellettük, akinek szája mindkét oldalon nem csak, hogy természetellenesen lefelé görbült, hanem még némi alvadt vér is látszott megbújni sarkai körül, miközben kezeit furcsán, görcsösen a magasba emelve halkan és fájdalmasan nyögdécselt. A frissen metszett barackfa ágaihoz hasonlatos ujjaimat szerintem sosem felejtik el. Úgy rémlik, mintha tömeges sikítás és zokogás tört volna ki a hátam mögött, mikor elbandukoltunk onnan.

Aznap délután kezembe nyomták a bögrém, tele teával, hogy igyam meg. Röviden erről csak annyit, hogy ha bárki ivott már tűpárnát, akkor tudja milyen ez.

Ábel és Áron odajöttek, leültek az ágyam két oldalára, és azt látták a legmegfelelőbb terápiának, ha vicceket mesélnek. Ezek a nyomorult emberek rendelkeztek humorérzékkel, de abbahagyták, mikor látták, hogy valaki a szája helyett a zsibbadt ökleivel akarja kifejezni tetszését.

Az éjszaka ráébredtem, hogy a két erdélyi jó barát következő műtétje az orrsövényüket fogja megcélozni. Reméltem, együtt mennek oda is. Háromágyas kórterembe, bármelyik ágyba.

Másnap ebédkor ott ültem a krumplipürémmel, és a beazonosíthatatlan kompótommal egy asztalnál, egyedül, mikor elébem ültettek egy fess, snájdig fiatalembert, tele életörömmel, tekintetéből sugárzott a jövőbe vetett megrendíthetetlen bizalma. Majszolni kezdett egy csirkefarhátat, sült krumplival. Jól meg volt égetve, kellemesen ropogott a foga alatt.

A nővérek azt látták, hogy egy alapvetően konszolidált kinézetű fiatalember a szárnyas csontozatát az új beteg arcába helyezi, és azt suttogja a fülébe közelről, nagyon közelről: „nem nyelhetsz, délig, érted, holnap délig!!”